43.fejezet: Epilógus

Zene (FONTOS)

Sziasztok!

Nos, a zárófejezet után meghoztam az epilógust. Sokáig gondolkoztam azon, hogy vázlatosan írjam-e meg, mi lett kivel hat év múlva, vagy esetleg úgy, mint egy rendes részt. Úgy hiszem jobb úgy, ha mindegyik egyszerre. Hivatalosan is ez a Just a Girl utolsó része. Nagyon szépen köszönöm, hogy eddig velem voltatok! 

U.i.: Ez egyáltalán nem lesz hosszú rész, sajnálom. És bevallom, a végén elsírtam magam. Szó szerint. Nekem is nehéz megválni a történettől.

Jó olvasást!

Puszi: HadleyM.

Hat év múlva, London

(Író szemszöge)

Hogy kivel mi is lett hat év eltelte után? Nos, a One Direction 2017-ben feloszlott, a fiúk pedig összeköltöztek a barátnőikkel. Vegyük Őket sorra:

Rebecca és Harry: Beccát felvették a londoni egyetemre, így Harry sosem volt távol tőle, kivéve a turnékon. Volt köztük néhány vita, de azokat hamar kiheverték. Jelenleg együtt élnek Manchester-ben, és gyermeket várnak. Az esküvőt még csak tervezgetik, de még nincs rá idejük.

Nelly és Niall: Nelly Amerikába járt egyetemre. Niall nem sokszor volt vele, de amint lett egy kis szabadideje, rögtön repült hozzá, vagy ketten utaztak lazítani. Ma már boldog házasok, gyereket terveznek. Nelly híres stylest lett, Niall pedig mindenben támogatja. A mai napig imádják egymást és Londonban élnek.

Maya

Leila és Zayn: Leila Magyarországon maradt, a Műszaki Egyetemen. Ma már mérnök, az egyik legjobb. Zayn mindig meglátogatta. 2015-ben született egy kislányuk, aki ma már négy éves. Zayn-nek kevés ideje jutott rá a turnék miatt, de megoldották. A lányuk a Maya nevet kapta. Floridában élnek, Lei szinte semmit sem komolyodott, viszont Zayn elmondása szerint remek anya.

Rocky és Liam: Rocky nem járt egyetemre, fodrász lett. Liam 2016-ban megkérte a kezét, rá fél évre meg is volt az esküvő. Most van egy másfél éves kisfiuk, akit talán még egymásnál is jobban szeretnek. Magyarországon élnek, azon belül pedig Balatonfüreden. Liam meg is tanult magyarul.

Abbey és Louis: Abbey elvégezte az egyetemet, egy remek diplomát szerzett, most pedig Hollywood-ban producer, ahol Louis-val is élnek. Nagyon szeretik egymást, még sosem veszekedtek és az esküvőt is tervezik.

David és Lori: David Szlovákiába járt egyetemre, ott ismerkedett meg Lorival, teljes nevén: Loretta. A srác teljesen felnőtt lett, eltűntek a hülyeségei, Lorit elvette feleségül és egy autócégnél dolgozik. Jelenleg Bécsben élnek, ketten.

Bern és Candice : Bern abbahagyta az egyetemet, főiskolára jelentkezett, ahova fel is vették. Ma már színésznek tanul, ugyanis az idők során kiderült, hogy nagyon tehetséges. Barátnője várandós, Los Angelesben élnek.

Rich és Jess: Rich nem járt egyetemre, csak főiskolára. Ott ismerte meg mostani menyasszonyát, Jessicát. Rio de Janeiro-ban élnek, van három kutyájuk és egy macskájuk. A fiú továbbra is az a poénos idióta, csak már fontosabbnak tartja a családját a vicceknél. Jelenleg asztalosként dolgozik.

Georgh és Savannah: Georgh Párizsba járt egyetemre, Ő végzett a legjobban. A diplomaosztón találkozott Savannah-val, kivel lassan egy éve együtt vannak, és összeköltöztek. Georgh most egy híres számítástechnikus.

Zoli bácsi és Kate: Remekül megvannak, a kislányuk immár 6 éves, most kezdi az iskolát Londonban. Kate egy irodában dolgozik újságíróként, Zoli bácsi pedig továbbra is tanít.

Rebecca szemszöge

Hihetetlen, hogy már hat év eltelt. Annyira furcsa, hogy felnőttek vagyunk. Legutóbb még csak kis kamaszok voltunk. Most meg már legtöbbünknek gyereke van. 

- Szívem, kész vagy? - mosolygott rám Harry, majd közelebb lépve megsimította a hasam és nyomott egy csókot ajkaimra. - Indulnunk kéne, ha még ma oda akarunk érni Londonba - kacsintott rám, majd kezeit összekulcsolta az enyémekkel és elindultunk a bejárat felé. Miután bezártuk az ajtót, beszálltunk a kocsiba és elindultunk. Az út hosszú volt, a felét el is aludtam, a többiben pedig beszélgettünk. - Nem vagy rosszul? Megálljunk? - nézett rám aggódva a barátom, de én megnyugtattam, hogy remekül vagyok. Még hasam nem nagyon van, mivel csak a harmadik hónap végén vagyok. Viszont annyira aranyos, Harry jobban aggódik, mint én. Pedig pont, hogy nekem kéne. Én tökéletesen nyugodt vagyok. Még van hat hónapom. 

Candice

Egy óra múlva megérkeztünk Londonba, a régi házhoz, ahol még tizennyolc évesen laktunk. Ahogy láttam, a többiek már itt voltak. Kiszálltunk a kocsiból, majd elindultunk a bejárat felé. Bekopogtunk és megvártuk, míg valaki ajtót nyit. 

- Jézusom - sikított fel Leila, majd olyan szorosan ölelt magához, hogy félek, a babát is összenyomta. Harry is kapott egy szoros ölelést. - Annyira hiányoztatok már! - ölelt meg engem még egyszer.

- Anya, apu eltűnt - jelent meg drága barátnőm mellett egy gyönyörű kislány.

- Akkor menj és keresd meg. Szólj nekik, hogy itt van Harry bácsi és Becca néni - terelte el Mayát, majd behívott minket. Aranyos kislánya van! A nappaliban ott tömörült mindenki, és mikor megláttak minket, egyszerre pattantak fel és mindenkitől kaptunk egy nagy ölelést. 

- Én is, én is - rángatta meg gyengéden a pólóm alját Maya, mire mosolyogva leguggoltam hozzá és Őt is megöleltem. Eddig csak képekről láttam, de élőben egész más. Tisztán lerí róla, hogy kik a szülei. 

- Szia, Becca - jött elő Zoli bácsi. Te jó ég, mennyit változott!

- Csókolom - üdvözöltem. Mindenkin végig futtattam a szemem, elképesztő, hogy mennyit változtak. Mindenkivel váltottunk pár szót, Bern még Candice-ről is mutatott képet. Biztos aranyos lány. Én leginkább a fiúkon lepődtem meg nagyon. Érettek lettek. Haladunk. 

- Jól van, mi már mindent elmeséltünk. Most ti jöttök - ült le izgatottan Abbey, majd mi is helyet foglaltunk az egyik kanapén. Azon a kanapén, ahonnan először megláttuk személyesen az 1D-t. Huh. Régen volt. - Várj! Ne is! Kitalálom: terhes vagy? - ugrált a helyén, én pedig teljesen elvörösödtem.

- Igen - mondta helyettem Harry is. Mindenki gratulált, aztán szóvá is tették, hogy azon lepődnének meg, ha nem lennék terhes, mert biztos annyit csináljuk, mint tizenkilenc évesen. Köszi.

- Hé! Kicsik is vannak - bökte oldalba Leila Nelly-t. Tényleg, ha már a kicsiknél tartunk...

- Zoli bácsi, hol van a lánya? - bukott ki belőlem a kérdés, mire a volt tanárom elmosolyodott és behívta. Egy korához képest magas és barna hajú kislány lépett be az ajtón, majd egyenesen Zoli bácsi karjaiba vetette magát.

- Ő itt Joanna - mutatta be nekünk a kis tündért. Mindegyikünk megcsodálta a kicsit, majd Harry-vel elmentünk egy kicsit sétálni. Elmentünk rengeteg ismerős helyen, köztük a stadion előtt is, ahol engem felhívtak a színpadra. Az emléken mosolyognom kellett. Ezt Harold is észrevette. Kezemet elengedte, majd derekamnál fogva húzott magához. Homlokomra adott egy puszit, majd így folytattuk utunkat a nagy semmibe.

Happy End

42.fejezet: Vége?

Sziasztok!

Nos, ez is eljött. Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mikor is írjam meg a záró fejezetet. Bevallom, nem mostanra terveztem, még legalább év végéig ki akartam húzni, de egyszerűen nem megy. Kifogytam az ötletekből, a történet is teljesen ellaposodott. Eddig mindig volt benne valami "hülyeség" és dráma. Kaptam pár kritikát, amiben leszóltak, hogy sablon a blog. Igen, ezzel én is tisztában voltam/ vagyok, csupán azért nem vettem ezeket figyelembe, mert lehet, hogy maga az alapsztori sablonos, de minden egyedi történés volt benne, bevallom, a legtöbb meg is történt velem, a barátnőimmel és a négy fiúval. Szünet előtt volt egy bejegyzésem, miszerint már bennem van előre tíz rész. Ez így igaz, leírni viszont már se energiám, se időm nincs. Mind a történeten, mind rajtam meglátszik, hogy lassan egy év is eltelt (a valóságban és a sztoriban is) és a szereplők is kezdenek felnőni, mondhatjuk úgy, hogy már felnőttek. Már nem ugyanazok a "gyerekek", mint voltak, nincs annyi hülyeségük. Náluk eljött a ballagás, az érettségi, várják, hogy hova veszik fel Őket. Néhányan visszamennek Londonba, szétköltöznek, és élik tovább a saját életüket. És akkor most jöjjön az ok, miszerint tényleg nem folytatom a blogot. Ahogy említettem, eltelt egy év. Nekem ez már fontos, rengeteget kell tanulnom, este tíz körül esek a géphez, hogy írhassak egy kicsit, de ez így nekem nem megy. Sajnálom. Lehet, hogy valamikor lesz egy harmadik évad, de arra ne mostanában számítsatok. Ha pedig akartok még olvasni az öt lány életéről, a négy fiúval, ajánlom figyelmetekbe a másik blogom: Don't stop to Finish. Még itt van az utolsó rész, valamint még felkerül egy bizonyos Epilógus. Köszönöm, hogy eddig velem voltatok, a TÍZ feliratkozómat is nagyon szépen köszönöm!!!

És íme a záró rész:

Május 03., iskola - ballagás napja

Rebecca szemszöge

- Harry, hol a fenében vagy? - üvöltöttem végig a folyosót, viszont kár volt, mert kezdek berekedni. Pedig még beszédet is kell mondanom. Jó, inkább átpasszolom Bern-nek. 

- Itt vagyok, mi van? - jött ki a termünkből, én pedig gyorsan odarohantam hozzá és megöleltem. Szorosan karjaiba zárt, majd próbált megnyugtatni. Nagyon izgulok, ezt Ő is jól tudta. - Jól van, ne aggódj! Csak egy óra és túl leszel rajta - simogatta a hátam, én pedig egyre inkább szorítottam az ingét. Legalább tíz percig ácsorogtunk így az ajtó mellett, majd Ő kiment az udvarra leülni, én pedig bementem a terembe. Mindenki helyet foglalt, az osztályfőnökünk tartott egy szívszorító beszédet, majd megkaptuk a tarisznyákat, jöhetett a felvonulás. Az egész iskolát körbejártuk miközben énekeltünk, páran el is sírtuk magunkat (Leila és én), majd kivonultunk az udvar mellett lévő sportpályára, ott pedig a sorfal eltakart minket a kíváncsiskodó szemek elől. A virágokat a kezünkben szorongattuk és vártuk a beszédet. Igen, átpasszoltam Bern-nek, Ő szeret a figyelem középpontjában lenni. Én már kevésbé.

- Fényes, napsütéses délutánt vagy estét mindenkinek - kezdett bele. - Furcsa érzés itt kint állni... reménykedjünk, hogy nem készül rólam rossz profilfotó! De komolyra véve a szót - köszörülte meg a torkát. - Tudják mit tanultam meg az elmúlt öt év alatt? Először is azt, hogy kiugrani a másodikról nem valami jó buli. Másodsorban pedig azt, hogy Zoli bácsi nem szereti a nutellás-paradicsomos pizzát. És még jó sok mindent megtanultam, de ami tényleg a legfontosabb az az, hogy tilos fizika órán aludni, mert Zsuzsi néni olyan ideges lesz, hogy kitör a harmadik világháború. Teszek egy vallomást is. Igazából nekem csak lepasszolták a beszédet ugye, Becca? - nézett felém, én meg felvont szemöldökkel mosolyodtam el. - Szóval most valamit rögtönöznöm kell, remélem menni fog. Akár hiszik, akár nem, a ballagás nekünk is nehéz, de inkább az egyetemi jelentkezések miatt aggódunk. Életünk nehéz egy órája volt, de legalább egyre közelebb vagyunk a ballagási bulinkhoz - kiáltott fel, az osztályunk pedig fütyülni kezdett. A többi évfolyam társunk pedig csak irigykedve néztek ránk. - Mindig is emlékezni fogunk az érdekes biológia órákra, tanárnő, nagyon élveztük! De nehogy komolyan vegye, nem szó szerint! Már elnézést, de a matek órák nem nagyon fognak hiányozni, a házi feladatok pedig még annyira sem, de tanár úr, ne tessék a szívére venni, imádtuk az osztályfőnökiket, főleg akkor, amikor beragadtunk a terembe és egész nap nem jutottunk ki. És a lányok kedvencét hagytam legutoljára, Zoli bácsiiii - kiáltotta el magát, miközben kitárta karjait. - Tudja, hogy imádjuk magát? Esküszöm, hogy magához költözöm - szipogott az osztálytársunk a vendégek pedig folyamatosan nevettek. - Leginkább viszont egymást fogjuk hiányolni, hisz remek öt évünk volt, még ha nem is beszéltünk mindenkivel. Az emlékezetes osztálykirándulások, a szaftos témák... De mégis az osztály nagy részének a legjobb és legnagyobb emléke a londoni utazás. Ekkor belépett az életünkbe a One Direction és év elején "visszatért" hozzánk Abbey is, aki már teljesen tagja a csapatunknak. Aki nem tudna róla, Londonban elég sok dolog történt velünk. És David... nem lettél volna csöves! Lányok, nem hittem volna, hogy eljön ez is, de sok sikert kívánok nektek az élethez és boldog napokat a fiúkkal! Azt hiszem ennyi lenne - hajolt meg, majd mikor elindult felénk, még egy pillanatra visszaugrott a mikrofonhoz. - Ja, és Zoli bácsi! Ne aggódjon, meg fogjuk látogatni!

- Ez kedves, de nem fontos - nevetett fel Z bá, majd Bern beszédét egy hatalmas taps követte. Nagyon jól esett nekünk, hogy külön megemlített minket. Más osztályokból is kimentek még beszédet mondani, de azok már komolyak voltak. Még az igazgató is beszélt, elbúcsúztatott minket, majd kiosztották a lufikat. Kivártuk, míg mindenki kap egyet, majd tíztől visszaszámláltunk. Mikor nullához értünk elengedtük a ballonokat, mindenki tapsolni kezdett, a ballagó zenénk megszólalt, mi pedig csináltunk egy csoportölelést. 

- Elballagtunk - kiáltottunk fel, majd a lányokkal ugrálni kezdtünk, már amennyire tudtunk magassarkúban. Az osztályfőnökünk könnyezve gratulált nekünk, hogy elvégeztük a gimnáziumot, majd visszaállított minket a sorba és kezdődhetett a kinti felvonulás. A sorfal eltűnt, mi pedig elindultunk, meglehetősen lassan. Rögtön az első kanyarban megláttam Harry-t, amint kezében egy csokor virággal rám mosolyog. Egy hatalmas vigyort festettem arcomra, úgy léptem oda hozzá. Mikor átadta a csokrot megcsókolt és a fülembe súgta, hogy "szeretlek". Erre egy újabb csókkal válaszoltam, majd visszaléptem a sorba. Pár méterrel arrébb a családom tömörült, tőlük legalább nyolc bokrétát kaptam. Még mentünk két kört, mígnem az épületbe mentünk be. Mivel még akartunk a családjainkkal lenni, megbeszéltük, hogy este hol találkozunk, majd elrohantunk. Tudom, általában ilyenkor ballagási vacsora van, de elég egyedi osztály vagyunk. Valójában a ballagási bulink is csak abból fog állni, hogy három üveg pezsgő társaságában elmegyünk sétálni Csopakon. Sokat buliztunk már, a ballagásunkat pedig nem részegen szeretnénk megünnepelni, mint mások. Az ajtón beléptünk, mindenki megölelgetett minket, a legtöbben sírtak is.
*
Este tíz órakor értünk ki a Csopaki buszmegállóba. Korom sötét volt mindenhol, valamint a levegő is hűvös lett. Megvártuk, míg a többiek is megérkeznek, majd elindultunk. David és George hoztak csillagszórót, Rocky és Leila tűzijátékot hoztak bár fogalmam sincs, hogy honnan szerezték. Bern hozta a pezsgőket, de nem állta meg, hogy ne hozzon egy üveg Jack Daniel's-t. Elindultunk fel a kisboltba, beszereztünk annyi csokit amennyit csak tudtunk, majd megrohamoztuk a focipályát. Az egész terület ködbe borult, hátborzongatóan nézett ki, mi mégis bementünk a közepére. Gyújtottunk egy csomó csillagszórót, kapcsoltunk zenét, majd leültünk a leterített pokrócra. Amíg a fiúk megbeszélték, hogy kik voltak a legjobb csajok a suliban, mi a csillagszórókkal szórakoztunk, mert ha valamelyik elégett, gyújtottunk újat. Amikor jött egy jó szám mindegyikünk énekelni kezdett, az egész sportpálya a mi hangunktól zengett. A dal végén mindenkivel lepacsiztunk, majd körbe adtuk a pezsgős üveget.
- Belegondoltatok mi lesz velünk az egyetemen? Mindegyikünk máshova akar menni - szólalt meg Rich. Nem hittem volna, hogy Ő kezdi el a lelkizést, de oké. Egy pillanatra mindenki elgondolkozott és észszerű választ semelyikőnk nem tudott adni. Csak ültünk csendben a korom sötétben és vártuk, hogy valaki megszólaljon.
- Lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni... csak az osztálytalálkozón - törte meg a ránk telepedő csendet Leila. Akkor már tényleg komoly téma van, ha Lei is szomorú. Fejeinket lehajtottuk és próbáltuk felemészteni ezt az egészet. Valamikor muszáj lesz továbblépnünk és elásni magunkban a múltat. Lehet, hogy együtt nőttünk fel, de semmi sem tart örökké. Ahogy ez sem. Biztos, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, viszont az már nem lesz olyan, mint régen. Nem látjuk egymást szemtől-szembe, maximum interneten keresztül beszélünk, akkor is chat-en. Mindegyikünk megtalálja a következő barátait és idővel már semmi sem fogja nyomni a lelkünket. Nyilván, hogy mi Nelly-vel fogunk találkozni, mivel testvérek vagyunk, ahogy Rocky és Leila is. Csak a többiek. Ezért nem vártam az utolsó évet.
- Muszáj egyszer tovább lépnünk - suttogtam, a többiek pedig lemondóan bólintottak.
- Na jó, ne legyünk ilyen letörtek! Még együtt vagyunk, itt van előttünk az egész nyár - kiáltott fel Bern, és most kivételesen örülök annak, hogy ilyen hiperaktív. - Mit akartok? Egész nyáron siránkozni, hogy utána nem találkozunk? Nyilván mindegyikünknek fáj! De legalább a szünetet élvezzük ki - mondta egyre hangosabban, majd felnevetett. - Csapat ölelés - kiabált, és szorosan megöleltük egymást egyszerre. A csajokkal felálltunk, csillagszórókkal a kezünkben "rajzoltunk" a levegőben, én megkíséreltem a kézenállást, de rájöttem, hogy fal nélkül még mindig nem megy, egyetlen mázlim az volt, hogy le tudok menni hídba, így nem vertem be a fejem. A srácok szereztek valahonnan egy hangfalat is, így rácsatlakoztatták a telefont, a zene max hangerőn üvöltött, mi táncoltunk, a pezsgős üvegek elfogytak, lassan a Jack Daniel's is, mondjuk abban nagy szerepet játszott az, hogy Bern leejtette a betonon és a fele kifolyt. Éjfélkor visszaszámoltunk, majd kívántunk egyet. Nem tudom, hogy a többiek mit kívántak. Mindenesetre én elárulom: azt, hogy örökre barátok legyünk. Nem nagy cucc, tudom. Nekem mégis sokat jelent. Ahogy végignéztem a társaságon összeszorult bennem valami. És ezt a valamit jó mélyen elraktároztam. Kezdem elásni a múltat és elővenni a jövőm. Mostantól arra kell koncentrálnom, nem szabad, hogy ez az öt év visszahúzzon. Komolyan, ha egy éve azt mondják nekem, hogy a búcsú ilyen fájdalmas lesz, kinevetem Őket. De most már tudom, hogy talán ez a világon a legrosszabb érzés. Tekinteted a barátaidra emeled és tudod, hogy többet nem látod Őket, vagy csak nagyon ritkán. Mindegyikünk kapott ösztöndíjat, nagy valószínűséggel a világ tíz különböző pontjára fogunk járni. Nincs mese, felnőttünk. Már nem vagyunk gyerekek. Mostantól nem azon fog járni az eszünk, hogyan szívassuk a tanárokat. Megváltozott a fontossági sorrend: tanulás, család, gyerek. És kész, igazi felnőttek vagyunk. Rövidnek tűnik ez a 19 év, kár, hogy nem lehet egy kis időre megállítani az időt.
- Srácok, elmúlt éjfél. Tudjátok mit jelent ez? - mosolygott Nelly. Mind egyre gondoltunk, majd az italos üvegeket a magasba emelve elüvöltöttük magunkat:
- ELBALLAGTUNK!

Vége

(epilógus várható: holnap)

41.fejezet: Nelly és Niall

Nelly szemszöge
Közben

Elég rossz úgy ülni a konyhában, hogy közben tudom, ezek ketten mit csinálnak a szobában. Na, mindegy! Abbey és Louis is eltűntek, mi meg itt ülünk a konyhában, a földön...
- Unatkozom - ütötte a fejét a pultba Niall. Én sem voltam máshogy.
- És mit csináljunk? - kérdeztem, Ő meg vállat vont. Percekig csak ültünk egymás mellett, próbáltuk csak a gondolatainkat hallgatni, amikor a barátom felállt és kirohant az udvarra. Értetlenül meredtem utána, és azt vártam, hogy visszajöjjön. Mikor már kezdtem feladni, magam elé kezdtem bambulni, azonban a fejemen landolt valami nedves, ami végül végigfolyt az egész testemen. Víz. Ez a szerencsétlen leöntött! - Horan, én esküszöm megöllek - álltam fel, majd utánafutottam. Kint az udvaron fordultam jobbra, fordultam balra, de sehol sem láttam. Hátra mentem a slaghoz, ott pedig "valaki" átölelte a derekam. - Én is nagyon szeretlek, de ezt nem úszod meg - mondtam, majd megnyitottam a csapot és a víz erős sugárral vetődött rá. Én közben kifutottam a kosárlabda pályára és jól kinevettem magam. Azonban azzal nem számoltam, hogy a barátom utánam rohan. Ebben a pillanatban az ugrott be, hogy eddig csak egyszer veszekedtünk, akkor is három hónapig nem érdeklődtünk egymás után. Nem tudom, hogy ez a normális-e, eddig két hónapnál tovább sosem jártam senkivel. Ne értsétek félre, mindennél jobban szeretem ezt a szőke hajú fiút, nem akarok vele sem veszekedni, sem távol lenni tőle. Leginkább annak örülnék, ha minden egyes másodpercben velem lenne, de tulajdonképpen ez így is van, csupán mosdóba nem jön velem. Fordítva is így van, mindig a nyomában vagyok, kiegészítjük egymást.
 Kezeivel átölelte derekamat, majd végig csókolta nyakamat. A területen libabőrös lettem, de jól esett. Annyira jó a karjai közt lenni! Megnyugtat, hirtelen olyan, mintha semmi és senki nem tudna bántani, mert Ő megvéd. Valahol így is van, mindig érezteti velem, hogy az élete árán is megóvna. Nem szoktuk folyamatosan mondogatni, hogy szeretjük egymást, csupán a gesztusokból tudjuk és érezzük.
- Min gondolkozol ennyire, hercegnőm? - fülemet halk kuncogása ütötte meg, ami miatt elmosolyodtam, megfordultam, majd arcát kezeim közé véve megcsókoltam.
 - A kapcsolatunkon. Hogy mennyire szeretlek - suttogtam ajkaira, majd hagytam, hogy most Ő csókoljon meg.
- Én még annál is jobban szeretlek! Sőt, nem is szeretlek, imádlak - mosolygott bele csókunkba, gyomromban a lepkék életre keltek. Nem tudom mi bújt belém, talán az ördög és az angyal, egyszerre fáztam és volt melegem, egyszerre szárnyaltam és feküdtem a földön. Mintha a fellegek közt jártam volna, mégis éreztem a talajt a talpam alatt. Különös érzés a szerelem, de mégis leírhatatlanul jó. - Olyan fura... Fél éve vagyunk együtt. Ebben a tanévben érettségizel, felnőtt nő leszel... Már most az vagy, de akkor már papírod is lesz róla - nevetett fel, majd egy hajtincsemet eltűrte a fülem mögé. - Mi lesz velünk, miután elvégezted a gimit? - szemöldökeit összeráncolta.
- Semmi. Ha csak addig nem szakítunk, ugyanígy marad, annyi különbséggel, hogy Londonban fogunk élni és én egyetemre fogok járni - vontam vállat, majd csillogó tengerkék szemeibe néztem.
- Jó, ezt most vésd az eszedbe - ragadta meg a karom, majd még közelebb húzott magához, ami már lehetetlen. - Én soha. SOHA nem foglak elhagyni! Mi örökre együtt leszünk - mondta teljesen komoly tekintettel, én meg teljesen meghatódtam szavain. - Hé, ne sírj - ölelt magához, nyaka körül kezeimet szorosan összekulcsoltam. - Inkább nevess! Nem szeretem látni, ha sírsz, még ha azok örömkönnyek is - mosolygott, majd összekulcsolta a kezeinket. - Inkább menjünk és baszogassuk Harry-éket - kacsintott, én meg rögtön beleegyeztem. Nekem ez a hobbim, hogy a tesómat basztassam, és bevallom, jó régen tettem ezt. Talán akkor, amikor először voltunk Londonban és az első bulinkat tartottuk, Zoli bácsi nélkül. Tényleg régen volt. Annyira fura, mintha csak tegnap történt volna, úgy emlékszem minden egyes pillanatára.

- Niall! Csukd be a fiókom - kiabáltam rá. Ő nevetve kivette a kedvenc csokimat, és jó ízűen elkezdte enni.
- Mióta a tiéd? - kérdezte vigyorogva.
- Amióta itt vagyunk! Csak én tudok bocs, tudtam róla, és hééé! Az volt a kedvenc csokim - üvöltöttem.
- Fura, mert nekem is ez a kedvencem - mosolyogva megnézte az üres csomagolást. Ekkor kopogtak az ablakon. Kinéztem, és hátrahőköltem. De végül kinyitottam.
- Lányok, ti mit csináltok? - tette keresztbe a karját Zoli bá.
- Elnézést Zoli bácsi, de ön nem kívánatos személy itt - mondtam, majd becsuktam az ablakot. Ő az ablakon befelé bámulva ordított.
- LÁNYOOOOOOOOOK! - Niall eltűnt. Belenéztem a fiókomba, és teljesen üres volt!
- NIALL! MIT MŰVELTÉL? - rohantam be a fürdőbe. Ő már az utolsó falatokat tüntette el, mikor én beléptem. - Te megetted az összes csokimat? - keltem ki magamból.
- Mi az, talán megfogsz sértődni? - nevetett gúnyosan. Én mély levegőt vettem, és lassan kifújtam.
- Niall...Takarodj vissza a buliba - mondtam nyugis hangon.
- Itt is buli van, mit akarsz?! - vonta meg a vállát. Erre én kiszedtem a kezéből az utolsó szelet csokit, és megettem. - HÉÉ! - kiáltott rám, közben próbálta visszaszerezni. Én nevetve kirohantam a folyosóra, és ott üldözött tovább.

Vicces, tizennyolc évesek voltunk, mégis, mint az öt évesek. Annyit hülyéskedtünk, az elején még a négy idióta osztálytársunkkal is rosszban voltunk, most meg szinte a legjobb haverjaink. Nekik is volt jó pár hülyeségük, amiket soha nem fogok elfelejteni:


- Ajjaj, Kate ideköltözik. Hogy mi lesz ebből - röhögött David.
- Inkább húzzál át a csajodhoz - vágta rá Rich.
- Oké - rohant el rögtön.
- David mentes napok...EZ AAAZ! - ugráltunk a lányokkal.

Nos, igen, ez akkor volt, amikor másodszor költöztünk vissza Londonba és David nekiállt nyavalyogni, hogy csövesek leszünk, mert nem jött taxi, de végül mégis. Hiányzik a londoni ház! Rengeteg dolog köt oda, köztük a One Direction. Ott találkoztunk először velük, amikor egy koncert után utánunk jöttek. Pont akkor fürödtünk és törölközőben mentünk ki az erkélyre...

- Megérdemelted! - vigyorgott Leila. Ekkor valami nekirepült az ablaknak.
- Ez meg mi volt? - sétáltam oda az ablakhoz. - Nem látok semmit.
- Menjünk ki az erkélyre - mondta Becca, és feltápászkodott az ágyról. Kinyitotta az erkély ajtót, és ketten kiléptünk.
- Hello csajo...ÚRISTEN! - kiáltották el magukat a fiúk. Igen, a One Direction volt. Tátott szájjal bámultak minket.
- Takarodjatok ti perverz állatok! - dobott le egy cipőt Rebecca, ami a medencébe esett.
- Nem tehetünk róla, hogy törölközőben jöttök ki! - hadonászott Harry. Erre Becca rám nézett, én meg csak lefagyva bámultam magam elé.
- Ajjaj... - motyogta.
- 5...4... - kezdtem neki.
- Miért számol vissza? - kiáltott fel Niall.
- Fogjátok be a fületeket! - szólt drága barátnőm.
- 3...2.....1. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - sikítottam el magam.

Igen, az én szép kis bemutatkozásom a fiúk előtt. Szép emlékek, kár, hogy ilyen régen volt. Az is régen volt, amikor börtönbe kerültünk. Nyár elején, amikor a fiúk végül elrángattak minket Olaszországba, ahonnan mi eljöttünk. Ott veszett össze Liam és Tami. Tényleg, vele mi van? Bár, csak annyit hallottam róla, hogy rengeteg pasija volt már.
- Jó, inkább várjuk meg, míg semmilyen hangot nem hallunk belülről - hallottam meg Niall hangját, amitől visszatértem a való életbe. - Megint álmodozol? Most min? - ült le a kanapéra, majd az ölébe rántott.
- Úgy mindenen. Attól kezdve, hogy Zoli bácsit elkezdtük cseszegetni.
- Elmeséled? - nézett rám érdeklődve, én pedig nagy levegőt vettem, hisz kicsit sem rövid a történet.
- Először is úgy volt, hogy "megismertük" a One Direction-t, onnantól kezdve London volt a mindenünk, hogy eljutunk oda és találkozunk veletek. Attól a pillanattól fogva mindennap azzal nyúztuk a mi drága angol tanárunkat, hogy vigyen el minket Londonba, amit kemény három év alatt el is értünk. Mikor idejöttünk folyton öltük egymást a fiúkkal, mi szívattuk Őket és Ők szívattak minket. A második napon értük el, hogy elmehessünk koncertre, emlékszem, az utolsó jegyeket vettük meg. Egész nap pörögtünk, végül este ott voltunk a koncerten, és előrenyomakodtunk az első sorba. Akkor volt a reflektoros, Beccának kellett felmennie, folyamatosan nyavalygott, hogy nem akar menni, de végül énekelt, hatalmas sikere volt. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, hogy utána hazamentünk és a négy osztálytársunk siránkozását hallgattuk, miszerint szörnyű volt Z bával. Másnap megjelentetek ti is, hogy "Zoli bácsi lányait keresitek". Napokig azt hittétek, hogy az apánk, de annyi eszetek nem volt, hogy rákérdezzetek, tényleg az-e. Nem, helyette folyamatosan bujkáltatok előle, bár megértem, mindenki fél tőle a magassága miatt, pedig csak üvölteni és csapkodni tud. Minden nap elhívtatok minket sétálni, vagy bulizni, egyik este még egy bolt ablakát is betörtük, akkor Zoli bácsi a sitten ült egy napot. A viaszmúzeumban jöttünk össze, Zoli bácsi előtt, akkor voltak felelsz vagy merszes feladataink, amikor Rebecca teljesen ki volt akadva, hogy az volt az egyik feladata, hogy feküdjön le Harry-vel. Pedig amióta együtt vannak, gyanítom minden este azt csinálják, de inkább nem akarok benne biztos lenni. Akkor feküdtünk le először, amikor üvegeztünk és visszavágásként kaptam ezt a tesómtól. Másodszorra pedig akkor, amikor már Ők is együtt voltak Harry-vel. Aztán közölték velünk, hogy haza kell jönnünk, befejezni a sulit. Azt hiszem ekkor csuktak le minket, végül kijöhettünk, ti elrángattatok minket Ravennába, onnan mi eljöttünk és egész nyáron nem beszéltünk, mi csak a TV-ben láttunk titeket, ti minket egyáltalán nem. Aztán a szülinapunkon megjelentetek és azóta itt vagytok. Csak fél év, mégis mintha legalább ötezer lenne...

40.fejezet: Abbey bőrébe bújva

Nos, sziasztok!

Juj, hát én most teljesen oda meg vissza vagyok :D! Először is elnézést, hogy ennyit késtem a résszel, valamint nem a leghosszabb, de remélem megfelel :). Valamint nagyon szépen köszönöm a KILENC feliratkozót, nagyon hálás vagyok nektek, komolyan!!!

De, nem is jártatom a szám, jó olvasást :)

Abbey szemszöge

Reggel 10

Nos, életem legjobb éjszakáját töltöttem el Louis-val, de sajnálom, akik szaftos részleteket várnak, azok most ne örüljenek, mert nem történt köztünk semmi olyan! Csupán pár ( khm, vagy több ) csók csattant el, de inkább fogalmazhatnék úgy, hogy egész éjszaka egymás száján lógtunk. Közben beszélgettünk is, jobban megismertük egymást, szóval már kívülről fújjuk egymás gyermekkorát. Fura belegondolni, hogy Ő engem már tényleg fél éve ismer, de én Őt nem. 

- Mennyit aludtál? - húzott közelebb magához a takaró alatt.

- Körülbelül tíz percet. Te? - fordultam felé mosolyogva.

- Még annyit sem. Azt figyeltem, hogyan alszol - mosolyodott el, majd az arca enyhe vörös színt vett fel.

- Aww, elpirultál - vigyorodtam el, Ő meg addig hosszan megcsókolt.

- Szép, fejfájós jó reggelt mindenkinek - nyitott be röhögve Rebecca, Harry-vel az oldalán, aztán ott meg is ragadtak. - Ojaj, miről maradtunk mi le az este?

- Menjetek a fenébe - dobta feléjük a távirányítót Louis, ami már csak az ajtót találta el, mert kimentek. - Oké, a terv a következő. Ha legközelebb észrevesszük, hogy kettesben akarnak lenni, mi is megzavarjuk Őket, stimt?

- Igen - röhögtem el magam, majd egy újabb csókban forrtunk össze. Lou egy idő után már nem mellettem, hanem fölöttem volt és a nyakamra hintett apró puszikat. Légzésem egyenletlenné vált, ahogy a puszik csókok lettek, végül szívni kezdte a bőröm. A takaró lecsúszott rólunk, egyenesen a földre és innen már csak az volt a szerencsénk, hogy az udvarra néző ablakon le volt engedve a redőny. 

- Te át sem öltöztél? Ez nem ér! Tudod mit? Te láthattál engem egy szál törölközőben, ez úgy fair, ha én is láthatlak fehérneműben - jelentette ki, majd egy rántással lekerült rólam a póló. Louis végig nézett rajtam, majd megnyalta ajkait. - Eszméletlen jól nézel ki - súgta a fülembe. - De, még mindig túl sok a ruha - vigyorodott el, majd visszatért a nyakamra. Nedves csókokat hagyott a kulcscsontomig, onnan pedig haladt lejjebb, a mellkasomon keresztül a hasamra. A melltartóm aljától kezdve haladt lejjebb, minden egyes centiméteren egy csókot hagyva. Kezeit a combomon pihentette, ahol nem takarta az a mini gatya, ami rajtam volt. Mikor a hasam aljához ért, akaratom ellenére is egy nyögés szakadt fel a torkomból. Lou arcán átsuhant egy mosoly, majd a nagy kezeivel kigombolta a farmerom és levette rólam. Volt egy olyan érzésem, hogy nem fog megállni, de tudtam, hogy semmit nem fog rám erőltetni, így hát ugyanúgy visszatért a hasamon és a nyakamon keresztül a számhoz és ott folytattuk a csók csatát. 

 Amikor már kezdtünk éhesek lenni, felöltöztünk és kimentünk a konyhába, ami úgy nézett ki, mint egy csata tér. A falon mustár foltok, kenyér darabok a földön, szétfőtt virsli az edényben.

- Te jó ég, itt meg mi történt? - néztem körbe döbbenten.

- Amíg ti odabent enyelegtetek, megjegyzem, nem halkan! Ezek az őrültek kitalálták, hogy majd csinálnak reggelit, amit mi hagytunk is. Ez idáig oké volt, de utána kezdtek elfajulni a dolgok - magyarázkodott Nelly.

- Nem is voltunk hangosak - szabadkozott Louis, én meg fejbe vágtam magam. - Most mi az? Óóó - esett le neki, mire küldtem egy fájdalmas mosolyt.

- Áh, kicsit sem voltatok azok! Akkor minek kellett a füldugó? - mutatott az asztalra Rebecca.

- Biztos Harry kornyikált - vont vállat Lou.

- Mi az, hogy kornyikált! Harry-nek tök jó hangja van, Mr Tomlinson - szállt harcba Becca.

- Amúgy ja, nem is tudom mik voltak azok a nyögések és morgások - röhögött fel Niall, nekem meg égett az arcom. Na, azt hiszem nem akkor fogunk ágyba bújni egymással, amikor ezek is a közelben vannak.
- Harry igenis tud kornyikálni - nyújtotta ki a nyelvét Louis, én szó szerint lefejeltem a falat. Egyszerűen lehetetlen elhinni, hogy már felnőttek!
- Nem, nem tud - makacskodott Rebecca.
- Most vallottad be, hogy nem tud énekelni!
- Mi? Nem! Én azt mondtam, hogy kornyikálni nem tud!
- Nem, azt, hogy énekelni nem tud - nyújtotta ki a nyelvét Tomlinson, mire Becca ráugrott a hátára és egy jó nagyot sózott a fejére. Wow. Segítség kérőn néztem körbe, mire Harry felállt és leszedte a barátnőjét Louis-ról. Miközben Ők ketten eltűntek a szobában (gondolom valahogy le kellett nyugtatni Beccát), mi leültünk reggelizni. Körülbelül öt percig sem tömtük magunkba az ételt, Louis lecsapta az asztalra a villáját, majd felállt, megragadta a kezem és szó nélkül rányitott Beccáékra. Értem, szóval még a reggeli incidens miatt. Viszont azt hiszem, hogy nekik kevésbé volt kínos, ugyanis én nem lovaglóülésben ültem Louis-n, fehérneműben... Persze a hatás nem maradt el, Becca gyorsan legurult a kanapé mögé, Harry pedig felállt és bevágta előttünk az ajtót, majd hallottuk, ahogy kattan a zár. Mi csak felnevettünk, majd a levegőben összecsaptuk a kezünket. Befejeztük a nap legfontosabb étkezését, majd kitaláltuk, hogy menjünk el sétálni az erdőbe. Átöltöztünk, csomagoltunk szendvicseket, innivalót, majd elindultunk. Az odavezető úton csak hülyéskedtünk, nevettünk, az erdő szélétől pedig kézen fogva haladtunk tovább, azzal az indokkal, nehogy elvesszünk. Khm. Jó kifogás, csak elég gyenge. Mindegy, tovább mentünk, míg nem egy patakhoz értünk. Én sikeresen leműtöttem magamról a hátizsákot, de amikor Louis akarta ugyanezt tenni, megbotlott egy kőben és ügyesen beleesett a folyásba. Először aggódva fordultam utána, de amikor nekiállt káromkodni, kiszakadt belőlem a röhögés. Már fogtam a hasam, mikor a srác megragadta a bokám és berántott maga mellé. A nagy melegben jól esett a hűsítő fürdő, leginkább az zavart, hogy koszos. Na de egy erdőben mit vár az ember? Azt, hogy patyolat tiszta marad? Louis eltűrte egy vizes tincsemet a fülem mögé, majd megcsókolt. Ezután persze kijelentette, hogy "uborka ízem van". Nos, köszi. Persze ezen egy jót nevettünk, majd felálltunk és csurom vizesen folytattuk túránk. A naptól hamar megszáradtunk, most már csak az volt a baj, hogy nem tudtuk hol vagyunk. Fel s alá sétálgattunk, hogy egy nyamvadt jelölést találjunk a fákon, de egy sem volt. Mi okosak persze sátrat nem hoztunk, ezért minél hamarabb ki kéne találni az erdőből.
- Anne, ne mozdulj - ragadta meg a karom Louis, mikor tovább akartam menni. Mivel féltem is egyedül, meg szokásom másokra hallgatni, nem mozdultam, de azt megkérdeztem, hogy miért. - Van egy vaddisznó a hátunk mögött - motyogta úgy, hogy a szája alig mozdult, én pedig egyre jobban féltem. Túl távol voltam tőle ahhoz, hogy hozzábújjak, de nem mehettem oda mellé, mert akkor letámad minket az állat. Várjunk csak, most elvileg nem támad, mert nincsenek kölykei. Na jó, inkább nem kísértem a sorsot, még élni szeretnék. Vagy legalább ép tüdővel megúszni. Nem tudom, mennyi ideig állhattunk úgy, de gyanítom, Lou-nak már fájt a keze, mert az enyémet nem engedhette el. A vadállat csak egyre közelebb jött, de egyszer csak megfordult és elfutott. Amint látótávolságon kívül ért, mi is rohanni kezdtünk, mintha az életünk függött volna tőle, egyszer csak megálltunk egy fa mellett, én neki dőltem, Louis pedig hozzám préselődött és ajkaink már majdnem összeértek. Szaporán vettük a levegőt, próbáltuk a szívverésünk lelassítani, de ez egymás közelében lehetetlen volt. A táskáinkat leraktuk magunk mellé, majd továbbra is a fának támaszkodva pihentünk, és amikor a légzésünk végre normális lett, egymásnak estünk. Nagyon meleg volt, nem tudom, hogy csak a bennünk felgyülemlett adrenalin miatt, vagy mondjuk a szikrázó levegő, esetleg a tűző nap miatt. Talán mind a három, egyszerre. Hirtelen ötlettől vezérelve letéptem Louis-ról a pólót, Ő pedig valamivel óvatosabban levette rólam az ingem. A ruháink a földön végezték, folyt rólunk víz és ebben a pillanatban azon imádkoztunk, hogy senki ne járjon erre. Csókolózás közben levezettem kezem a fenekére, kilátszó Calvin Clain boxere fölött végig húztam az ujjam, majd miután kigomboltam a gatyáját, a térdéig letoltam. Rutinomon elvigyorodott, majd most Ő kezdett babrálni az én övemmel, amit egy mozdulattal kicsatolt, az én rövid gatyám pedig teljesen lekerült rólam, végül róla is. Nem Ő az első, de szerintem ez húsz évesen természetes, de bevallom, erdőben még sosem csináltam. Nos, ideje újítani. És ezt még Ő is megjegyezte:
- Elég extrém hely elsőnek - kuncogott bele ajkamba, majd gyengéden meghúzta azt. Nem akartam, hogy gyengéd legyen, nem voltam olyan hangulatomban, emiatt szája után kaptam és erősen ajkaiba haraptam, ami egy morgást idézett elő a torkából. - Oh, szóval így játszunk - vigyorgott, majd belecsípett a combomba, amíg a nyakamat szívogatta. Tetteit kéjes nyögésekkel jutalmaztam, és ahogy nekem nyomódott, már éreztem férfiasságát...

39.fejezet: "Mondanám, hogy igen, de..."

Halihóóóó!!
Nos, ma 8 órát tanultam föcire, így megkönnyebbülés volt végre géphez jutni, itt meg már pörögtem, mint egy nyúl ( ne kérdezzétek, honnan szedtem xd ), jobban mondva a kezeim, mert ezt a részt három óra alatt megírtam, egy huzamban. Remélem tetszeni fog:DD
Jó olvasááást! :)

Becca*

Komolyan, mindenre számítottam, csak erre nem. 

- Huh. Azt hittem majd az ajtóban fogsz állni, egy szál köntösben és vársz rám - vigyorgott gúnyosan, én pedig gondolkodás nélkül sarkon fordultam, berohantam a házba és amint megláttam a barátomat, a karjaiba vetettem magam. Nem értette, hogy mi a bajom, de amint belépett az a bizonyos személy a lakásba, erősebben szorított magához. Emlékeztek még Jake-re, aki év végén megfenyegetett engem azzal, hogy megbosszulja a szakításunkat? Na, Ő az. Itt van és a bosszúra vár. Annyira "örülök", végre sínen van az életem és pont most kell ennek az embernek megjelennie, hogy mindent tönkre tegyen!
- Mit keresel itt? - kérdeztem, miközben Harry a háta mögé terelt.
- Miért, talán örülsz a jelenlétemnek? - nevetett az arcomba.
- Mondanám, hogy igen, de mivel nem így van, ezért nem - vágtam rá, amilyen gyorsan csak tudtam.
- Kedves - mondta gúnyosan. - Legalább most félsz. És hiába próbálsz menekülni, én mindenhol megtalállak - köpte a szavakat, én pedig összerezzentem. Elnevette magát, majd távozott.
- Nem hittem volna, hogy komolyan gondolja, amit év végén mondott - fehéredtem le. Nem szabad összetörnöm, akkor azt hiszi, hogy máris nyert. Azt nem hagyhatom!
*
- Hol vannak a fiúk? - kérdeztem Nelly-től, aki szintén fel s alá rohangált.
- Asszem' edzenek - vont vállat. Pár percig csöndben álltunk egymással szemben, majd kikerekedett a szemünk. - IRÁNY AZ EDZŐTEREM - kiáltottuk el magunkat, majd gyorsan átszaladtunk Abbey-hez is. Amint meghallotta, hogy a fiúk félmeztelenül szoktak edzeni, vette is fel a pulcsiját, így szálltunk is be apa kocsijába (itt nincs edzőterem, Louis pedig kocsival jött), és száguldottunk haza. A portán megkérdeztük, hogy hol vannak, és a nő elvezetett minket. Amint kinyílt előttünk az ajtó, lefagytunk. Mindegyik fiú itt volt, mondjuk ez természetes. Rögtön Harry-n akadt meg a szemem, aki épp súlyzózott. A szám tátva maradt, megszólalni sem tudtam.
- Harry az ágyban is ilyen? - kérdezte cseppet sem halkan Abbey.
- Aha... csak még jobb - válaszoltam meggondolatlanul, teljesen megbabonázva, ugyanis még mindig a pasimat néztem, aki már vigyorgott. - Várj, mi? - ráztam meg a fejem, majd a barátnőimre néztem, akik diszkréten kiröhögtek. Egy vállrándítással elintéztem a dolgot, majd leültem a földre és onnan élveztem a kilátást. A csajok ugyanezt csinálták. Közben gyorsan szóltunk Rocky-nak és Leilának is, akik szintén jöttek, hisz egy ilyet ki nem hagytak volna. A végére azt hittem, hogy elolvadok, de nem voltam egyedül. Harry pihenése, Rocky Liam-et figyelte folyamatosan, leginkább akkor, amikor boxolt. Leila Zayn-től dobott egy hátast (szó szerint), én pedig ez után már csak egyszer kaptam szívrohamot, amikor Harry fekvőtámaszozni kezdett, persze nem bírtam ki, hogy ne álljak be mellé, de - minő meglepő - legyőzött, két karhajlítással. Ezek után a csajokkal Harold-on röhögtünk, ahogy folyamatosan produkálta magát, amikor a futó padon "balettozott", majd kaptam pár "ne itt enyelegjetek" kiáltást, amikor rám vigyorgott a futópadról. Azt hiszem többször jövök kondizni, hátha a barátom is jön velem, már pedig fog!
- Jut eszembe, Becca. Azt mondtad, hogy Harry az ágyban még jobb - bökött oldalba Ab. - Az egyáltalán lehetséges? - nevetett.
- Nem - nevettem én is, aztán észhez kaptam. - De, most szállj le a pasimról, vagy nem lesz jó vége - fenyegettem meg, mire arról kezdett magyarázni, hogy "Louis mennyire jól néz ki"... Wow! A barátnőnknek bejön Louis! Azta!
- Lányok, mehetünk? - lépett mellénk Harry, Niall és Louis. Mi bólintottunk, elbúcsúztunk a többiektől, majd hatan visszamentünk apuhoz. A lányokkal sunyiban egész végig Lou viruló arcát figyeltük, szinte sugárzott belőle a boldogság és a titokzatosság. Persze, mi okosak nem kérdeztük meg Tőle, hogy mi ez a jókedv, de idővel úgyis kiderül.
 Abbey ma este nálunk alszik, és mivel hosszú hétvége van, megbeszéltük apuval, hogy miénk a ház, kedd estig, szülők nélkül. Nagy szerencsénk volt, beleegyezett. Hatan uraljuk a házat, oh yeah!
- Ab, nem baj, ha Louis-val kell aludnod? - kérdezte tőle Nelly, a szőke barátnőnk pedig félve nézett ránk. - Nyugi, Ő normális... Az Ő szintjén - egészítettük ki. Nos, megnyugtatnunk nem sikerült, de legalább tudja, hogy mi vár rá.
- ÉHES VAGYOK - rontott ki a szobából Niall, mint egy robot.
- Nelly, gyere és etesd meg a pasid - kiabált be neki Abbey, én meg addig leültem Harry ölébe.
- Kanos vagyok - fordult meg Nialler, mi meg röhögve néztük végig, ahogy bemegy a szobába, becsapja az ajtót, majd kattan a zár.
- Mit csináljak Niall-el? - jelent meg Nelly is, aki most jött be az udvarról. Na, most végképp szakadtunk a röhögéstől, már szinte könnyeztünk. - Megint bezárkózott a szobába? - mosolyodott el a testvérem. - Komolyan, már harmadszorra csinálja ezt! Mintha alvajáró lenne! Bár, ha jobban belegondolok, biztos, hogy alvajáró, hisz este semmit sem aludt - mondta hangosan, mi meg rögtön elhallgattunk. - Mi? Nem! Aludt, csak... basszus - bosszankodott, tőlünk meg kapott pár "tudjuk, hogy mit csináltatok" pillantást. - Mindegy. Akkor ma este elmegyünk a partyra? - ujjongott, mi meg heves bólogatásba kezdtünk. Ekkor megcsörrent a telefonom. Felemeltem a mutatóujjam, jelezve, hogy maradjanak csöndben, majd kihangosítottam.
- Csókolom Zoli bácsi - üdvözöltem egy nagy vigyorral az arcomon.
- Sziasztok! A többiek is ott vannak?
- Csak én, Nelly, Abbey, Harry és Louis.
- Aha, értem. Hol vagyok most?
- Valahol a világ végén - vágta rá Louis, amin jót derültünk.
- Jó, csak azért kérdezem, mert a házatok előtt állunk Kate-tel... - ennyi kellett, kinéztünk az ablakon, majd megszakítottam a vonalat. Rögtön kirohantunk a tanárunkhoz és a barátnőjéhez, akit megölelgettünk.
- Sziasztok - üdvözölt minket Kate nevetve. - Oh, csak óvatosan - mondta, mi meg vigyorogva elengedtük.
- Mi járatban erre felé? Zoli bácsi hiányolt minket? - fordultunk felé egy angyali mosollyal az arcunkon.
- Igen, nagyon hiányoztatok - nevette el magát hitetlenül. - De, igazából azért jöttünk, mert valamit el szeretnénk mondani, vagyis Kate - mondta, a hangja kicsit megremegett. Behívtuk Őket a házba, majd Niall-t is felébresztettük, ugyanis már az ágyon horkolt. Mindenki talált magának helyet, Kate-éket megkínáltuk teával, amit el is fogadtak, majd érdeklődve figyeltük Őket.
- Na, szóval - köszörülte meg a torkát Z bá. - Kate ötlete volt, hogy eljöjjünk és veletek is közöljük a hírt, mert állítólag nagyon jó viszonyban vagyunk és megérdemlitek, hogy tudjátok. Kate állítása szerint, apa-lány-fia viszonyban vagyunk, ezért muszáj volt eljönnöm nekem is - emelte a plafonnak a tekintetét, majd teljesen elvörösödött. - Kate, kérlek mondd el te...
- Rendben - fordult felénk a barna hajú nő vigyorogva. - Szóval... gyereket várunk - mondta ki könnyen. Zoli bácsi arcára felszaladt egy mosoly, bennünk pedig eluralkodott az adrenalin. Egyszerre ezer dolog jutott az eszünkbe. Először is az, hogy "Jézusom, Zoli bácsi apa lesz", másodszor pedig az, hogy mi is kellett ahhoz, hogy Kate teherbe essen és harmadszorra az, hogy "mi leszünk a bébiszitterek". Gyorsan felpattantunk a lányokkal, majd szorosan megöleltük Kate-tet, végül úgy gondoltuk, hogy Zoli bácsit sem hagyjuk ki, így Ő is kapott a szeretetünkből. Miután elengedtük, gratuláltunk nekik.
- Zoli bácsi, majd segítünk elmenni, ruhát venni - ugrált Nelly Niall ölében, aki egy morgással adta tudtára, hogy hol is ugrál... Erre Nelly inkább megült egy helyben, de az arckifejezéséről a legtöbb dolgot le lehetett olvasni.

Abbey szemszöge

Este 11

- A többiek elmentek már? - jött ki a fürdőből Louis egy szál törölközőben, miközben a haját törölte meg egy másik törölközővel. Egy nagyot nyeltem, majd válaszoltam.

- Igen, negyed órája. Azt mondták, hogy majd menjünk utánunk - bólintottam, majd úgy tettem, mintha megint a telefonomat birizgálnám, pedig közel sem, csak azt vártam meg, hogy nekem háttal legyen és végig tudjam mérni. Mindig is Louis volt a kedvencem, még akkor is, amikor együtt voltak Rocky-val. Nem akarok most így bepofátlankodni, hisz tudom, most szakítottak, valahol mindegyiknek fáj.

- Mit nézel annyira? - Louis édes nevetése hozott vissza a való világba, és csak ekkor eszméltem, hogy egész eddig a kockás hasát bámultam. Nem igaz!

- Öhm... semmit - nyögtem ki, majd beharaptam az alsó ajkam.

- Azt látom - nevetett tovább, majd eltűnt a szobában, később pedig egy gatyában jött ki, semmi más. Na, ezt most direkt csinálja? Biztos vagyok benne! Mivel én az egyik babzsák fotelben ültem, idehúzta mellém a másikat és abban foglalt helyet. - Mi olyan érdekes rajtam? - vigyorgott rám, én meg lányos zavaromban lehajtottam a fejem.

- Minden - nyögtem ki olyan halkan, hogy azt hittem, nem hallja, de sajnos túl jó a hallása, így felhúzott szemöldökkel nézett rám továbbra is. - Bocsi, nem akarok most bekeverni, tudom, most szakítottak Rocky-val és még meg kell beszélnetek, stb. - hadartam el zavartan.

- Nem keversz be - mosolyodott el. - És Rocky-val már mindent megbeszéltünk, továbbra is legjobb barátok vagyunk. Ő boldog lesz Liam-mel, mert ha jól tudom, Tamival szakítottak. Én pedig majd egy különleges lánnyal leszek az, akit már fél éve ismerek, csak Ő nem tud róla... És Rocky is sok sikert kívánt nekem és neki - mesélte mosolyogva, bennem pedig összetört valami. 

- Annak örülök, hogy megbeszéltétek - mosolyogtam rá keserűen. - És ki az a lány? - néztem rá picit csalódottan. Szórakozottan rám nézett, majd átült abba a babzsák fotelbe, amelyikben én ültem. Kezeit óvatosan a derekamra vezette, majd egy könnyed mozdulattal az ölébe ültetett, így lovaglóülésben ültem rajta. Arcán ott ragadt a mosoly, egy hajtincsemet a fülem mögé tűrt, majd ajkaival közelített az enyémek felé. Már majdnem összeértek, amikor az ajtó kicsapódott.

- Héééééj, srácoook - üvöltött a megérkezett csapat. - Nagy buliból maradtatok kiiiiii! Oltári vooolt! Jeee - ugráltak fel-alá, aztán ránk néztek és még jobban röhögni kezdtek, mint eddig, pedig az már lehetetlen. - Jaj, srácok, ne nyilvánosan dugjatok! Ott a szobaa, üresen áll, hajrá - mutogatott össze-vissza Becca, de nem sok kellett ahhoz, hogy össze ne essen.

- Ezek ilyen hamar beálltak? - súgta a fülembe Louis, éreztem, hogy közben elmosolyodik. 

- Nagyon úgy tűnik. Gyerünk, tereljük be Őket aludni - nevettem el magam, de mire észbe kaptam, a négy részeg gyerek sehol sem volt. Na, ez szép. - Hol vannak? - néztem Lou-ra meggyötörten, Ő meg csak lazán megvonta a vállát, végül sok idő után, benyitottunk Niall-ékhez. Jó, Ők teljesen kipurcantak, de annyira, hogy már az ágyig sem jutottak el, a földön bealudtak. Akkor jöjjön Harry-ék szobája. Ott nem voltak. Kérdőn néztünk össze, majd kirohantunk az udvarra.

- Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt - jelent meg a kapuban Becca, aki megállás nélkül kántált. - Várjunk! Nem szeretem a lekvárt! Oké, legyen nutella - gondolta meg magát, mi meg hihetetlen gyorsasággal iramodtunk felé. Mikor meglátott minket, elhúzta a száját, majd menekülni kezdett. Nos, korom sötétben nem a legjobb valakit kergetni, mert egy idő után semmit sem látni. Nem tudom mennyi ideig futhattunk, körbejártuk az egész falut, végül feladtuk és visszamentünk a házhoz. Levegőért kapkodva támaszkodtunk meg a bejárati ajtónál, majd benyitottunk. Ott megláttuk a szerelmespárt, amint önelégülten vihognak rajtunk. Kész, elegünk lett, megragadtuk a karjaikat, majd berángattuk Őket a szobájukba. Sajnos még tanúi voltunk annak, ahogy egymásra vetik maguk, de az ajtó hamar bezárult, azután, hogy ránk kiáltottak, "SICC". Amikor az ajtó véglegesen is becsapódott, hirtelen gyengéden a falnak lökődtem és Louis megcsókolt. Hirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek, megfordult velem a világ és rögtön visszacsókoltam. Nyelvével gyengéden megbökte alsó ajkam, ezzel bejutást kérve, amit habozás nélkül megadtam.

- Aww, de cukik - jött bentről a kuncogás, mire elváltunk egymástól és szórakozottan figyeltem, ahogy Louis belerúg az ajtóba, és elüvölti magát:

- SICC, MOST NEKTEK!